sex

Avagy „Nóri és a Sháci”

A karácsonyi ünnep aktív része volt a tűző napsütésben beütemezett erőltetett hegyi menetet mellőző kellemes téli mecseki kirándulás. Az ünnepi teli hasas mozgáshiány leküzdését megcélzó túrácska a hóhatárt átlépve folyt, szokásos jókedv közepette. A kitűzött cél tévesztését akaratlanul is segítendő lépés volt a Rotary körsétányra való rátérés, mely segítségével a TV toronytól indulva rögtön a Tubesnél kötöttünk ki, halkan megjegyzem, az én javaslatomra…

Szabadon választott nővéreimmel a téma mindig testközeli és mélyen szántó (akár a "Sajnálom és remélem" sms-ek). Időről időre megosztásra kerülnek az élet nagy dolgai, s ezek mellett nagyokat virulunk a másik bénaságain. Nem egymáson nevetünk, egymással nevetünk. És ezek mellett újra meg újra belátjuk, más köntösben, de ugyanazt az utat tapossuk, ugyanarra vágyunk, ugyanarról álmodunk. Ha kell, szüntelen, mosolyogva támasztjuk a másik alá a mankót, nehogy bárki is nyakát törje az élet nagy és csúszós forgatagában.

A keserű szájízt édesre mosolyogva sétáltunk a hóban, mintha csak mese lett volna.

quīnque

A nagylányok társaságában Kitti megkezdte a sort a babavállalással, ezzel pedig lehetőség adódott kismama fotózásra is. Számomra ez kihívást jelentett, hiszen mégiscsak egy intim dologról van szó, továbbá eddig még nem volt szerencsém, ilyen területen kipróbálni magam.

A fotózást amolyan móka kategóriába sorolhatom, az oldott hangulat fokozásához Nóri és Mariann is hozzájárult. A kezdeti ötletelés, amolyan brain storming szerű volt, miközben gyorstalpalót kaptam a kishölgy dolgairól, a rúgások helyett létrejövő valós pocakdeformációkról, a köldök kint és bent létének állapotáról és még sorolni lehetne mi mindenről. Mit mondhatnék, hasznos volt :). Ezek után nekiláttunk a viccesebb résznek, melynek eredményét próbáltam az itt látható képekben összefoglalni. A társaságban szinte mindenkinek magától értetődő volt a focis múlt képekbe öntésének kihagyhatatlansága is.

Köszönöm Kitti a lehetőséget, kívánok egészséget és boldogságot a kis Hölgynek és természetesen nektek is!

quattuor

Következő bejegyzésem a 2011-es Márton napi kis borozásunkról írom.

A Pécsről induló Villányba tartó vonat, a MÁV napjainkban produkált szintjéhez képest kifejezetten kulturált. Tiszta kocsikkal közlekedik, cigifüsttől mentes, a menetidőről ne beszéljünk talán. A kalauzok kifejezetten illedelmesek, Villányba érkezésünkkor mindenkit lesegítettek a mi vagonunk egyik ajtajánál (fiúkat is) és kellemes időtöltést kívántak.

Márton napon a pincék nagy része menüvel várja a vendégeket, melyre időben kell asztalt foglalni. Persze nincs gond, ha nincs foglalás, de nem szabad meglepődni, ha egyszer csak kiraknak minket, mivel „elfogy” a hely. Ilyenkor jön a következő pince, a következő bor. Fontos: a foglalást az utolsó két hétben meg se próbáljuk.

A villányi új rosék finomak. A komolyabb borokhoz még kisfiú szám van. Néha elgondolkozom azon is, mikor egy testesebb vörösbort kóstol valaki és kijelenti ez finom, létezik e ember aki nem divatból mondja ezt, vagy azért mert nem egy stílushoz akar tartozni, a felhasználók egy csoportjához, kik mesterségesen létrehozott belső körbe képzelik magukat ezzel. Vajon tud e ez tényleg ízleni? Vagy az „ízlik” egy közelítés az adott ízvilág elfogadására való hajlandósággal. Még egyszer leírom, biztosan még nem nőttem fel ehhez. Minden tiszteletem azoké, akik érzik a „titkot”, remélem én is megérzem majd.

Az egyik pincészet borásza (aki egyébként borbíró is) a sok tőketerhelésre vonatkozó oktató anyag után megjegyezte: Magyarországon a Villányi borvidék nemzetközi szinten is kimagaslik. Véleménye szerint lehet kóstolni Szekszárdon, Egerben, stb., de meg sem közelítik ezt a minőséget. Én, mint laikus, megjegyeztem ezeket a gondolatokat és remélem lesz alkalmam a hozzá nem értésemmel próbára tenni a különböző vidékeket.

trēs

A hosszúhétvége alkalmából sikeresen hazataláltam Pécsre. Szeretek itthon lenni. Szeretem ezt a vidéket, a pécsi barátaimat. Sok helyre lehet menni Magyarországon, bárki mondhat bármit, egy pécsinek véleményem szerint Pécs mindig a szíve csücske marad. Ez a kötődés standard.

Egy ugrás után a következő gondolat: barátság, melyről ódákat lehetne még írni. Erről már igen sok minden egyedülálló dolog fogalmazódott meg minden egyes ember fejében. Jobb esetben mindenkit körülvesz egy szűk kör, akik foglalkoznak az emberrel, odafigyelnek rá és alkalomadtán felsegítik, egy kisebb nagyobb csetlés botlás után, ha szükséges, támaszt nyújtanak cudar időkben. Nem rég olvastam egy mail részletében, hogy a barátok a család után az ember szabadon választott családja. Nekem talán ez a megközelítés tetszik leginkább, s talán ennél jobban nem is bonyolódnék most ebbe bele.

Nem akarom túlságosan szaporítani a szót, beszéljenek inkább a képek a vidékről, a barátokról. Ezek a fotók egy kis orfűi kiruccanás/horgászás pillanatait, hangulatát igyekeznek visszaadni képekben. S bár hallal nem találkoztunk, talán elmondhatom, a hangulat miatt már megérte lemennünk.

Hozzátenném, hogy nem ékeskednék más tollával. Az utolsó kollázson szereplő képeket Ádi készítette. Jók lettek Ádi ;) !

duo

Az ember életében vagy egy nap, ami jobb esetben megismételhetetlen és nagyobb jelentőségű, mint a többi. Egy nap, amin megállapodik és további életének egyik legnagyobb alapkövét rakja le választott partnerével. Azzal az emberrel, akivel jóban rosszban együtt éli majd le életét, alapít családot és a többi. Fogalmazhatnék gyerekesen, a házasság komoly dolog (vagy legalábbis nekem annak tűnik).

Ennek az egész eseménynek egyik kis szelete a pillanat megörökítése, az emlékek későbbi felidézésének segítése vizuális háttérinformációkkal. Az esküvőfotózás ma egy igen tág fogalom. A fotósok vagy fotográfusuk, esetleg fotóművészek igen széles spektrumú stíluspalettát tárnak a nagyközönség elé eme műfajban. Természetesen mindenki megtalálja a magának megfelelőt (jobbára). Kis hazánkban, a fotós kiválasztásánál kulcsfontosságú lehet több dolog is: ismeretség (vagy ismerős által ajánlott fotós), anyagi oldal, rendelkezésre álló időpont/időtartam, stb. .

Másik oldalról nézve az esküvő egy komoly munka, melyben a képek minőségéért vállalt felelősség, illetve a már meglévő referencia anyagok függvényében történik az árak felállítása. Természetesen az előre kialkudott vagy szabott árban általában fixált „projekt elemek” kaphatnak helyet. Meg lehet ezt érteni, a fotósok ebből élnek.

S bár nyers ezt így kijelenteni, a fotózás szakma, az esküvőfotózás munka. Ez igen sokszor kiütközik a masszívan berögződött pozíciókba beállított párok képeit látván. Néha ez riasztóan hathat egy - két párnak. Mindemellett egyre több a magát fotósnak tartó kezdő, kik az optikai megtévesztésre alapuló technikai méret arzenálok csúcsát felvonultatva próbálják hitelesen eladni magukat. Többen a technikát sem tartják fontosnak, legyintenek és büszkén kijelentik egyes képekre „Ezt a képet én simán megcsinálom”. Érdekes… Láttam már (kb. 5 évvel ezelőtt) videókamerával (nem 1080p-s full hd meg egyéb trükkökkel felpáncélozott vas) fotózó, hagyományos villanykörtével világító lány alkotásait, hol a minőség felett még a neves művészek is elsiklottak a látottak után. És láttam már iszonyatos technikai háttérrel rendelkező embereket szerény produkciójukkal együtt. Nehéz a pároknak a választás.

Szerény tapasztalatommal megjegyezném, hogy bár valahol minden fotós elkezdi, lehet nem az esküvői műfaj a legjobb erre.

Én nem vagyok fotós és nem vagyok fotográfus, sőt művész se. Talán a hobbi fotós, vagy lelkes amatőr lenne a megfelelő szó, amit magamra nézve használnék. Sok rutinosabb ismerősöm is inkább ebbe a vonalba sorolja magát, így pedig pláne megfelelőbbnek érzem eme skatulyát. Fotózásaim mögött nemigen bújnak meg anyagi megfontolások és nem is fordult meg a fejemben a fotósok kenyerét elvenni az elmúlt 7 évben, mióta a gombot nyomom. Ezért cserébe, ha ki nem mondottan is „alkotói szabadság jár”.

Jelen történetben ismeretségi szálon jutottunk el oda, hogy Ecó unokatestvérének esküvőjén nászajándékunk az esküvői fotók készítése lett. És mi is az ellentmondás? Nincs rutinom az esküvői fotózásban és igen, talán egy két képre rámondom: talán én is meg tudom csinálni. Bizonyítja a nem esküvői beállítottságom, hogy bár minden „profi” két nagy fényerejű zoommal fotózik, én a 70-200-as telét leszámítva csak fix objektívjeimmel vágtam bele az egészbe .Szóval most már saját magam is összezavarva melyik oldalon is állok, bevallható be lett vállalva, lesz, ami lesz alapon. Kingát és Zsoltit ismerem mióta Ecóval vagyok és igen jó fejek, így nem tűnt rossz bulinak a dolog.

Első lépésként az esküvő és a fotózás időpontjának lefixálása történt. Kompromisszumokkal kb. minden ránk volt bízva: helyszín, napszak stb., szabad kezünk volt. Ecóval időben bejártuk a majdnem egyértelműen megszavazott Margitszigetet. A kellemes délutáni bicikli túra során kiválogattunk minden egyes helyszínt és a hozzájuk kapcsolódó időpontokat/időtartamokat. Ecó lelkességét tükrözi, hogy még kis menetrendet és térképet is készített Kingáéknak a fotózásról. Teltek múltak a napok, közeledtünk a megjelölt dátumhoz. A nyomás növekedésével rávettük magunkat a legjobb nemzetközi 2010-es esküvői fotók áttekintésére. Tanulságos volt és egyben talán görbe tükör is a magyar esküvői fotósok egy részének. Elkezdett nőni a torkomban a gombóc, hogy talán ez mégsem lesz annyira egyszerű dolog… Erre egy lapáttal rátett, hogy szembesültünk az esküvő napján várható időjárással, nem volt mit tenni, esőnapos terv készítése következett. Kb. 7 hely kijelölése után Ecó a párizsi udvarban lévő kávéház dísztermében és a Gellért hotel és fürdő aulájában és galériájában sikeresen beszélt le szabad fotózási lehetőséget. Már csak a világítási problémák kiküszöbölése következett, melyhez Ecó húga, Sari a meglévő rendszervakuk mellé építős vonalon szerzett igen nagy méretű derítőlapjai adták a megoldást.

Eljött a nagy nap, minden simán indult. Pénteken délután a szakadó eső után, felszakadozó felhőzet mellett ugrottunk be a kis piros (örökölt nevén) „nagyerejűbe”. A polgári esküvőre érve már sütött a nap, kis várakozás után menetrendszerűen zajlott a „szabványos” ceremónia. A hatalmas vörös teremben szumma 9 fős társaságunk vidáman hörpintette a pezsgőt/gyerek pezsgőt a (mennyasszony szavaival élve) abszurd produkció után. Ezt követően Kingáékhoz mentünk, ahol a fotózásra történő felöltözés/készülés után a Margitszigetre indultunk, lényegében itt futott le először érdemben a redőny a szenzor előtt. Életmentő Sarink most is tökéletesen időzítve csatlakozott és hozta a nagyobb teljesítmény leadásához és a jókedvedhez pozitívan hozzájáruló „szükséges” energia fedezetet, csoki és egyéb péksütik formájában. A fotózásnál elszállt minden félelmem. Ecó és Sari folyamatosan derítettek, segédkeztek, Zsoltiék sem voltak feszültek. Összességében elmondható minden klappolt. Körülbelül 2,5 órát töltöttünk a szigeten a már előre eltervezett helyszíneken, hol jobb, hol kicsit szerényebb fényviszonyok között a felhők haladásának függvényében. A lényeg: nem esett! A nap zárása a vésztartaléknak tekintett párizsi udvarban történő, inkább limonádézásnak tekinthető pihengetés volt.

Másnap hajnali 11:30kor indítottam a napom Kinga fodrászánál, ahol a mennyasszony már félkész állapotban ücsörgött. Pár kép kattintása és a fonott konty elkészülte után, a sofőr szerepébe bújva együtt mentünk át a másik (kozmetikus) unokatesóhoz, ahol Ecó már sminkelten üdvözölt minket. Itt is egy kis kencefice, pár kép és már indultunk is a bázisra, ahol egy kisebb ebéd után az ünnepi ruhák felöltése következett. Már indultunk is volna amint lehetett, ha meglett volna a vőlegény cipője. Hol a cipő, hol a cipő? Talán valaki a vendégek közül felhúzhatta? - hangzottak el a kérdések. Tipikusan a sírjak vagy nevessek eset. Miután a teljesen idegennek tekinthető 43-as ünnepi cipőn kívül nem volt más vállalható lábbeli a környéken, kisebb cserét végeztünk. Én odaadtam a 41-es cipőm cserébe a 43-asért a vőlegénynek (mivel szintén kis lábon él a vőlegény), annak reményében, hogy majd a templomnál meglesz a tettes. Így indultunk el és ezáltal egy kisebb csónak segítségével nyomkodtam haladást segítő pedálocskát a budapesti forgalomban. Nem volt gond. Érkezés – nincs idő a cipőre – templom. A pap igen szimpatikus vatikánban Ph.D-zett fiatalember. Beszéde és mondanivalója érthető volt, az egyházi esküvőt tökéletesen vezette le. Egyedül a kicsit alulméretezett vőlegény gyűrű felhelyezéssel akadt kisebb probléma, de természetesen, mint minden, ez is megoldódott. A gratulációk hosszú sora után elkészültek a kissé szűkös téren a csoportképek, majd a templom mögötti vár felé vettük az irányt, mivel a pár szeretett volna egy két képet készíttetni ezen a részen is. Sari helyett ezen a kattogtatáson Joki, Ecó bátyja és barátnője Reni vettek részt, akik egy közeli vendéglőből kis feles poharakban pálinkát felhozva igyekeztek oldani az amúgy már nem túl feszült hangulatot. A rövidke fotózást követően a lagzi helyszínére mentünk, ahol a menetrendszerű vacsora és mulatás következett. A lagzifotózás már inkább levezető jellegű volt, a táncolgatás mellett. Minden jól zárult, Ecóval hajnali 4-re értünk haza.

A fotókon rég elrugaszkodtam a műanyagbabára retusálástól az emberábrázolás kapcsán, és bár keresek alternatív kompromisszum képes technikákat a korrekt arcretusra, egyelőre stabilan a nyers, valósághoz közeli dolgokat favorizálom. Ez a képeken is észrevehető.

Ezúton is kívánunk sok boldogságot az ifjú párnak.

ūnus

Krakkó – Auschwitz – Birkenau

1.nap
Július 18-20-ig kisebb kirándulásra indultunk Ecó volt Erasmusos csoportásához, Annához Lengyelországba, Krakkóba. Erre a kis összejövetelre becsatlakozott a régi társaság harmadik (orosz) lány tagja Liya is, aki P.hD hallgatóként épp Bécsben volt egy egyetemi workshopon, így innen viszonylag könnyen közelíthette meg Krakkót is. Liya már 17.-én megérkezett, így mi hiányoztunk csak. A csapat férfi oldalát Anna barátja Krsyz erősítette rajtam kívül, még ha csak egy napig is.
Indulásunk „természetesen” érdekesre sikeredett. Tervezettnél később felkelés, megbolonduló GPS, stb. . Magyarhonban Ecó ült a volánnál egészen addig, amíg a szlovák határt átlépve, egy balra kanyarodni tilost megszegve behajtottunk egy benzinkútra, autópályamatricát venni. A rendőrök a kietlen pusztából tüstént ott teremtek, annak rendje módja szerint, s bár komoly fenyegetéseknek voltunk kitéve, arra hivatkozván, hogy az úton minden felfestés le van már kopva, hogy egyetemisták vagyunk és hogy Eurós anyagi hátterünk nem mutat túl a 7Eurós matricánál, elengedtek minket. Mondanom sem kell, hogy a szumma vagyonból megvásárolt matricát Ecó felhelyezésnél eltépte, így jöhetett a bankkártyás B terv. 
Innen egészen Krakkóig rajtam volt a sor a vezetésben, ahová szerencsésen egyfenékkel felgurultunk. A táj sokszor megért volna egy-egy képet, de sajnos nem volt túl sok lehetőség a leállásra.
Krakkóban Annáék már vártak minket, a kocsit letettük egy „ingyen parkolós övezetben” és egy gépjárművel haladtunk tovább. Az idő nem volt túl kegyes hozzánk, így első körben a belvárosi bevásárló központba kényszerültünk a rögtönzött eső/ebéd programunkkal.
Az eső elállta után kibátorkodtunk a krakkói belvárosba. Meglepődésemre a lakosság számához képest a belváros, kis takaros sétáló övezetnek tekinthető. Az egyetem nagy, diákjainak száma 70000 fő, mely a lakosság közel 1 tizedét adja. A Mária templom és posztóház felé haladva természetesen arányosan nőtt a turisták száma. A főtéren sorakozó bricskák igen népszerűek, 100zl-ért nagy körutas (30min), 70zl-ért kiskarikás (15min) mókára viszik az erre vágyókat. Itt nem él a magyar taxis kimondatlan szabály, hogy csakis a sor elején álló első kocsiba illik beülni. A fogatokat vezető kocsisok között megtalálható a vidám fiataloktól kezdve a megsavanyodott öregekig mindenki.
Észrevehető a borostyán egyeduralma az ékszerek között. Általam eddig még nem látott formákban feldolgozva kínálják portékájukat a Lengyel árusok.
A nap zárásaként, megnéztük Krakkó várát, Wawelt, kívül belül, majd Annáék felé vettük az irányt. Vacsoraként tradícionálisnak vallott „kolbászos-gombás” levest fogyasztottunk, mely igen finom volt. Ezen az estén is, mint ahogy a másodikon is éjszakába nyúló beszélgetés vette kezdetét.



2. nap
Második napon a város további részeinek megtekintése lett kitűzve célul. Mivel Lya a harmadik nap reggelén repült vissza Bécsbe és lelkileg frusztrálta volna Auschwitz megtekintése, így ez az eshetőség el lett napolva szerdára.
Délelőtti programunk wieliczkai sóbánya meglátogatása volt. Mivel fényszegény, sötétnek ígérkező túrának ígérkezett, állvány híjján nem váltottam fotós jegyet. Nem bántam meg. A bánya nemes egyszerűséggel erőssen indusztirál szagú. A nagytermet leszámítva nincs csicsa, és turistáknak villogás, de fotótéma se sok. 180 méterrel a föld alatt, egy jó 3 órás sétát téve elégedetten szálltam be a kissé alulméretezettnek ígérkező 2 emeletes kasba.
Ebéd és a szakadó eső után a zsidó negyed felé vettük az irányt, melyet alaposan körbejártunk. A hangulatot őrző kis zsinagógákba és éttermekbe való bepislantás után egy kis térre érkezve elfogyasztottunk egy igazi lengyel zapikankat (kb. gombakrémes melegszendvics baguett tetszőleges feltéttel). A kérés pillanatában felmért büfé színvonalat messze felülmúlta a produkált eredmény, melyet mosolygva vettem át a pultos fiútól, ekkor már a minket körbevevő szakadt galambsereg sem zavart. Ezután hazaindultunk. Az éjszakai beszélgetés végét Liya-tól való búcsúzással zártuk.



3. nap

A számomra „legérdekesebb” nap reggelén Anna már üdén érkezett a reptérről vissza, s reggeli után Auschwitz irányába vettük utunkat. A kocsiba beszállva a hátsóülésen azonnal elkapott az álom, oda- és visszafelé is.
Az auschwitzi koncentrációs tábor kerítésénél ébredve hirtelen nem is tudtam magamban hová tenni a látottakat. A út mentén integető emberek próbálják behajtani a vezetőket a „saját” parkolójukba, kemény üzlet ez a környéken. A kocsival leparkolva a bejáratnál hatalmas tömegbe ütköztünk. Az embersokaság viselkedése kérdéseket vet fel az emberben, vihogó fiatalok, általános hangzavar. A jegyvásárlás után, az idegenvezető mondanivalójának vételére alkalmas vevő készülékekkel vérteztük fel magunkat, majd beálltunk a mindetegy 25 fős angol csoportunkba, s rövidesen elindultunk. Auschwitz „kicsi” jelezte többször a vezető, természetesen Birkenauhoz képest. A bábeli rengetegben rohangáló különböző nyelvet értő csoportok, úton útfélen egymásba ütköztek, a haladás nehézkes volt. A kinti nézelődést rövidre fogva az egyik blokkba terelt minket a vezetőnk. A tömeg miatti eszméletlenül zsúfolt folyósokról, szobákról való figyelemelterelést a bemutatott dolgok sokkoló erejével próbálták kompenzálni. Ezekről bár készítettem fotókat, mégsem helyezném el. Látható a katonák által összegyűjtött emberi szőrzet és hajhegy, melyet különböző pl. ruhaszövetek készítésére alkalmaztak, láthatóak az elkobzott táskák, melyekbe ideérkezésükkor a jóhiszemű népek a költözéshez szükséges dolgaikat pakolták és persze látható az összes eszköz melyet elkoboztak a katonák (cipők, szemüvegek, művégtagok, stb.). Meg lehetett nézni a kínzókamrákat, a blokkot melyben orvosi kísérleteket végeztek és még sorolni lehetne a sok borzalmakat. Nem lett volna teljes a nap, ha az egyik blokkból kilépve nem szakad le az ég. Az idegenvezető megsürgetve a csoportot, igen rövidre zárta az itteni túrát, melynek záróköve az egyetlen megmaradt elgázosító kamra volt, félórás szünetet jelezve lerakott minket a kapunál, majd közölte busszal megyünk tovább Birkenauba (3km). Úgy gondoltuk alkalmazkodunk az időhöz, így az egyik múzeumi trafikban esernyővel, esőkabáttal fegyvereztük fel magunkat és vártuk az induló buszt.
Pontosan tartotta vezetőnk a menetrendet, majd Birkenauba szintén még szakadó esőben érkeztünk meg. A koncentrációs tábor üres volt, a szakadó esőben senki nem kószált a hatalmas területen. Az üres őrtornyok mereven meredtek a majdnem végeláthatatlan semmibe. Leegyszerűsítve a tábor két fő részre volt osztható, bal oldalon a téglabarakkok, jobb oldalon a fabarakkok. Középen a „halál kapujának” nevezett boltívtől a végső állomáshoz, az elgázosító kamrákhoz és a krematóriumokhoz vezetett az a vasúti sín, melynek végén az érkezők első szelektálása zajlott. Itt a munkára nem alkalmas emberektől (betegek, gyerekek, nők, idősek) azonnal megváltak. Az idegenvezetés az időre való tekintettel 20 percben ki is merült, ezt követően saját felelősségre maradtunk a táborban. A főkapu felett lévő őrtoronyban az eső végét megvárva lemerészkedtünk, amikor is már több csoport indult meg a hatalmas terület körbejárására. Egyértelműen kijelenthető, Birkenau Auschwitzhez képest sokkal kegyetlenebb életkörülményeket produkált, a javarészt munkára és kivégzésre ideszállított emberek részére. A mintegy 1,2 millió ember halálát okozó táborban, barakkok és blokkok hada sorakozott. Mára már csak egy - két rekonstruált „épület” és ez őrtornyok maradtak meg. Hosszas sétát téve a két elgázosító épület romjai mellett elidőztünk a különböző nemzetek megemlékező tábláit szemlélve, természetesen megtalálható a Magyar emlékmű is. Az egész napot a táborok megtekintésével töltöttük, mely igen elgondolkodtató volt. Úgy gondolom, hogy érdemes egyszer ide ellátogatni és elgondolkodni a történteken mindenkinek.

További részletekbe nem mennék bele, mivel sosem érnék a végére. Akit a téma jobban érdekel, utánanéz, vagy esetleg meglátogatja ezt a linket, melyen egy tömör összefoglalót talál: http://hu.wikipedia.org/wiki/Auschwitzi_koncentr%C3%A1ci%C3%B3s_t%C3%A1bor .
A nap végét Krakkóba érve vacsorázással majd hazaindulással zártuk. Azt hiszem a kezdeti részletes leírástól most eltérek és az Auschwitz – Birkenau történettel zárom soraim. Szerencsésen hazaértünk.

nihil

Mai nappal, hosszas gondolkodás után, elkészítettem blogom és első blog bejegyzésem.

Ennek egyik és egyben legnyomósabb oka az igencsak rossz kapcsolatápolási tulajdonságom, hogy hajlamos vagyok hosszú időre eltűnni, anélkül, hogy bármilyen életjelet is adnék. Sokszor sok embertől kaptam már meg ezt a leszúrást, családtól, igen fontosnak tartott vagy rokonnak tekintett emberektől, barátoktól egyaránt.

S bár korunk új vívmányai közül igen sok szálon próbálok bennmaradni a szociális körforgásban, mégis úgy kezdem érezni, talán egy blog lehet az, ahol leírhatom merre jártam, mit láttam, mit gondoltam, mi történik velem. Innentől, hogy ezt ki követi, ki nem, azt mindenki döntse el maga. Itt jelezném, hogy ez a vonal a nyers naplószerűségtől el fog térni, mert még most is úgy érzem néha egy egy fotó többet mond sok sok oldalnyi szövegnél, hordozhat olyan gondolatokat, érzéseket, melyeket körülményes lenne leírni. Persze előfordul az is, hogy a készített kép egyszerűen csak passzol az "feelinghez". Igyekszem tehát a kettőt összegyúrni és amolyan „képes naplót” vezetni, melyet először komoly formában Biczó Zsolt barátomnál láttam.

A frissítési gyakoriságot, egyáltalán nem tervezem napi szintűre, de a heti - két heti időtartamot igyekszem tartani. Az első 3-4 bejegyzés viszont az újdonság erejével biztosan gyorsabban megszületik majd.

Mindenkinek kellemes napot!