A Pécsről induló Villányba tartó vonat, a MÁV napjainkban produkált szintjéhez képest kifejezetten kulturált. Tiszta kocsikkal közlekedik, cigifüsttől mentes, a menetidőről ne beszéljünk talán. A kalauzok kifejezetten illedelmesek, Villányba érkezésünkkor mindenkit lesegítettek a mi vagonunk egyik ajtajánál (fiúkat is) és kellemes időtöltést kívántak.
Márton napon a pincék nagy része menüvel várja a vendégeket, melyre időben kell asztalt foglalni. Persze nincs gond, ha nincs foglalás, de nem szabad meglepődni, ha egyszer csak kiraknak minket, mivel „elfogy” a hely. Ilyenkor jön a következő pince, a következő bor. Fontos: a foglalást az utolsó két hétben meg se próbáljuk.
A villányi új rosék finomak. A komolyabb borokhoz még kisfiú szám van. Néha elgondolkozom azon is, mikor egy testesebb vörösbort kóstol valaki és kijelenti ez finom, létezik e ember aki nem divatból mondja ezt, vagy azért mert nem egy stílushoz akar tartozni, a felhasználók egy csoportjához, kik mesterségesen létrehozott belső körbe képzelik magukat ezzel. Vajon tud e ez tényleg ízleni? Vagy az „ízlik” egy közelítés az adott ízvilág elfogadására való hajlandósággal. Még egyszer leírom, biztosan még nem nőttem fel ehhez. Minden tiszteletem azoké, akik érzik a „titkot”, remélem én is megérzem majd.
Az egyik pincészet borásza (aki egyébként borbíró is) a sok tőketerhelésre vonatkozó oktató anyag után megjegyezte: Magyarországon a Villányi borvidék nemzetközi szinten is kimagaslik. Véleménye szerint lehet kóstolni Szekszárdon, Egerben, stb., de meg sem közelítik ezt a minőséget. Én, mint laikus, megjegyeztem ezeket a gondolatokat és remélem lesz alkalmam a hozzá nem értésemmel próbára tenni a különböző vidékeket.