quindecim

A tavalyi hírekben látottaknak nyomát sem érezni a fullasztóan meleg Görög levegőben. Amíg nem kérdezünk nincs panasz, déli lazaság uralja a kabócák zajában növekvő olajbogyók és narancsok vidékét. A lazaság relatív, szubjektív vélemény. Bármilyen különösebb erőltetés nélkül ráhúzhatóak a mindennapokban nemigen használt szinonimák, mint az egyes pillanatokban hirtelen növekvő entrópia vagy szimplán csak káosz. Ennek pl. egyik sokak által ismert (ha másból nem is, de hallomásból biztosan) kivetülése a Görög közlekedés, ahol az autópályán való tolatás, a hegyi utakon használt egyezményesnek kikiáltott, erőltetett villogással kísért kétkezes integetés (feléd történő haladásuk közben) vagy az út felfestések hiánya által keletkezett bábeli zűrzavarban alkalmazott organikus érzékszerveket háttérbe szorító intuíció gyakorlott alkalmazása, a mindennapok szerves, elengedhetetlen része. Meglepően kevés mindezek ellenére a balesetek száma. A motorosok a káoszt nagy százalékban protektorok nélkül lovagolják meg (Athénban vannak kivételek). Nem, nem csak a robogósok, hanem nagyobb testvéreik is, kint a nagyobbacska utakon, akar 100 fölött is, akár krumpliszsákkal a hátuk mögött.

Az országban erősen érződik, ki mire rendezkedik be, érezhető az orientálódása a mag felé. Athén és agglomerációja kb. 1/3-át takarja Görögország lakosságának (kb. 3,5-4 millió fő). Jellegre az útikönyvek nem füllentenek, mint egy hatalmas Görög falu. A zsúfoltság és a rengeteg lakos ellenére, közvetlenek az emberek. Az átlag polgár ugyanúgy kiül a kis asztalkájához az utcára a haverokkal, hogy a nyári csúcsban lezavarjanak egy két tavli (vagy backgammon) partit. A turistákra maximálisan ráhangolt utcák útvesztőiben megannyi történelmi épület hirdeti a régi Görög kultúra és birodalom gazdagságát és hatalmasságát, az Akropoliszról és társairól itt még szó sincs.

A fennmaradt monumentális épületek igencsak megosztják a turista közönséget. Vannak akikben a kőhalomnézegetés nyers valóságán túl semmi nem mozdul meg legbelül és vannak akik eljátszanak a gondolattal, hogy vajon milyen is lehetett ez a kultúra, ahol a magyar honfoglalás előtt 1500 évvel (!) már drámán szocializálódott a nagyközönség, akár 17000 fős színházban. Itt is sorolni lehetne a vízvezetékrendszertől kezdve mindent, ami javukra írható. De ha mégis egyszerűsíteni akarunk materialista szemlélettel, nézzük csak meg, hogy ez a pár oszlop és épület milyen állapotban van és mennyi idős, majd próbáljunk jelen korunkból példát véve párhuzamot állítani. A fővárostól elvonatkoztatva a történelemmel kapcsolatosan említett érzés, az ország több pontján visszakacsint (a múlt nyomának az országban se szeri se száma, pl. Delphoi jósda vagy, hogy csak még egy példát említsek Olympia).

A országot az engem ért impulzusok alapján további részekre tudnám bontani. Például az "északi rész", mely leginkább a szomszédoktól érkező turisták hadát vendégeli meg. Jellemzően nagy nyüzsgéssel megáldott városkák, zsúfolásig töltött strandokkal. Aztán itt van még a "nem északi vendéglátó egység", avagy a nehezebben megközelíthető szigetek. Saját tapasztalatom mindössze Kefalónia és Zakynthos strandjait megjárva épül fel, de talán kijelenthető, hogy drasztikusan kisebb a népsűrűség, főleg ha nem a szigetek „fővárosát” vesszük célba. A kissé eldugottabb 2-3 km-es aranyhomokos vagy épp kavicsos partok random váltogatják egymást, kapacitásukhoz képest nevetségesen elenyésző 15-20 fős vendégsereggel. A természet közelsége és néhol a partok natúrsága itt ott figyelmeztető táblákkal van kiemelve, pl. ide vagy oda ne bökj napernyőt, mert a veszélyeztetett álcserepes teknős tojásait esetleg összetörheted a homokban, vagy egyszerű felhívás, kizárólag saját felelősségre mássz le a hegyről, az öbölben lévő partra. 

Nem tettem még említést az ország szárazföldi részének nagyját uraló hegyi falvakról. A pár lelkes kis települések itt-ott meseszerűen vannak elpottyantva a csúcsok között. A lakosságot mintha nem érintette volna az idő, találkozni akár szamaras szállítmányozással is. Az őslakosok vérmérsékletüket tekintve talán a leginkább görögök véleményem szerint az országban.

És persze ne feledkezzünk meg a világ elől elvonuló remeték által alapított kolostorokról sem (Meteorák).

A országban a leírtak mellett nagyjából mindenhol szemetszúró a kontraszt, a vidékek balkános jellege, ahol az elpusztult vagy kóbor állatok üres tekintete igen elszomorító, a szemét mennyisége pedig hagy némi kívánnivalót maga után. 

 És hogy a leírtakból képben mit hozok? Érdekes kérdés, talán csak a kötelezőt, a nyaralást, és ami előtt szájtátva nyomtam meg rohanás közben a gombot a 4000km és kicsit több, mint 12 nap alatt.

quattuordecim

Nagyon sok időbe telt, mire a képek elkészülte után végre meg tudom osztani őket blogomon. Londonnal kapcsolatban nagyon sok gondolat kavarog a fejemben azóta, mióta megfordultunk ott. Hozzá kell tennem, hogy hosszú idő óta ez volt az első kirándulás, melyen kifejezetten a fotózás volt középpontban. A fotózás pedig valahol összeköthető a figyelemmel. Olyan figyelem ez, mikor a dolgok mögé próbálsz látni, keresel, keresed a valódi arcot. London mutatott egy arcot nekünk, számomra kedveset. Nem áztatott el minket, nem éreztem komornak, sőt! Sokszínűsége és lakóinak közvetlensége pontosan a másik oldalra billentette a mérleget. Ebből szeretnék megosztani egy szeletet, egy-két pillanatot, melyet mi kaptunk, és amit nehéz lenne megfogalmazni. 

   

 

trēdecim

Érdekes dolog az, amikor az ember egy új dolgot próbál fotózni, majd utána leszűrni a lényeget belőle. Megremeg a keze. Nehéz rangsorolni.

Nemrég megmásztuk Gyömbért, ahová a többiektől eltérő módon én nem a termoszt és egyéb túlélő eszközöket cipeltem fel a hátamon, hanem természetesen a fotós felszerelésem. 

Maga a produkció, amolyan egynapos odamész és hazajössz dolog volt. A kis Suzuki Alto hólánc nélkül átvágott velünk a GPS által diktált torz útiránnyal felépített „rövidebb” útvonalon. 8 óra után pár perccel higgadtan nyugtáztuk, szerencsére a hegymenet alatt a hóban és a jégben nem kellett megállnunk, különben ott ragadtunk volna. A rövidesen összegyűlt kis csapat megkapta az instrukciókat és kezdetét vette a móka.

A kezdő túrának hirdetett kiruccanás, az egyszerűnek tűnő kis sétálgatásból igen gyorsan kőkemény hegymenetbe váltott. A szürke hétköznapok tornázgatásai nem igazán köszöntek vissza, és éreztem nem a legjobb a performance. A legrövidebb távokon eléheztem pillanatok alatt. Amíg a hótalpra szegezve tekintettel haladtam felfelé. Persze a lavinaveszélyes terepen sietni kell, hogyne kéne. Felfelé pihenőház, természetesen majd csak lefelé állunk meg. Semmi gond, majd a csoki segít. A jéggé fagyott muníció percekre adott plusz energiát, majd savanykás arccal nyugtáztam a hacuka mögött újra, ezt erőltetni kell. 

Kimondottan nagy öröm volt felérni. Mindenkinek, nem csak nekem. Volt, aki gyorsabb volt, volt, aki lassabb, de a lényeg, a teljesített túra, a csúcs meghódítása. Sürgetett fotózás, indulás lefelé. 

Az ezúttal útba ejtett pihenőház, barátságos kis menedék volt. Meglepő, hogy a külvilágtól elvágott kis házikóba a sherpa lelkű emberek mi mindent felhordanak. 

A lefelé haladás és a hazaút említésre sem méltóan zökkenőmentes volt. Itthon azért mosolyogva nyugtáztuk az 1000m-es emelkedés mellett letudott 9,5km-eres túrát. Legközelebb is megyünk és mindenkinek ajánljuk!