Elhatároztam lecserélem ős gyermekkori bringám, mely bár egyben van, be kell valljam nem igazán városi bicikli. Sosem voltam goromba bringás banda tagja, de szó, ami szó, sokat tekeregtem kétkerekűvel. Újdonsült megálmodott biciklim, országúti köntösben öltött formát, melyhez alapul a hosszú keresgélés után egy Bianchi Caurus szolgált. Szegény ütött kopott volt, itt-ott rozsdás is, a gumikról ne is beszéljünk, de hát, ahogy az eladó mondta, a váz eladja a biciklit.
Igazából nincs bajom a rózsaszínnel, sőt meglepően sok lány mosolygott rám, míg kerültem az átalakítás megkezdése előtt vele a városban, de hát azért mégis… Talán nem a pink szín áll legközelebb a lelkemhez. A döntés a mostanában, amúgy is sokat szapult egyik legegyszerűbb színre esett: fehér. Stucni/villa – piros. Elkezdődött a művelet. Miután a bicikli molekuláiban hevert, jött a homokszórás, majd a szinterezés. S bár az alkatrészek rendben voltak, úgy gondoltam, ha már nekiálltam, akkor legyen rendes ez a bicikli. Kezdetét vette az alkatrész keresgélés. Szó szerint a sors úgy hozta, hogy megismerkedtem egy Mátyási Zoli nevű fiatal sráccal, aki segített a komponensek egy részének beszerzésében/egyedivé tételében, majd az összeszerelésben.
Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy országunkban az egyedi színű alkatrészek (lehetőleg nem a legjátszósabb kivitelben) választéka közelít a nullához. Így aki csökönyösen ragaszkodik a tervezett konstrukcióhoz, kösse fel a gatyát. Lesz itt a RAL-kód alapú festékkeresésen át, a küllő szinterezésig minden. Mire a bicaj összeállt, igen sok ismerőstől kaptam tanácsot, melyek nagyon hasznosak voltak.
És a végeredmény? Gurul, sőt! Meg is lehet vele állni. Az pedig, hogy kinek mit ér meg a kis fejecskéjében összeálmodott költemény, melyre akár úgy kell vigyázni, mint a hímes tojásra, ezt mindenkinek magának kell eldönteni.
