A történet egy kérdéssel kezdődött, melyet Zsolt így tett fel:
- János! Van kedved menni? – én pedig habozás nélkül igenlő válasszal szolgáltam.
Első nap
Egy két héttel később, Szedlák Péter az Osztrák Nemzeti Idegenfogalmi Képviselettől csütörtökön kora reggel egy kisbusz társaságában várt párunkat a Budapest Kongresszusi Központnál.
Az út a végigülhető hosszúsága mellett habozás nélkül kínálta nekünk az ausztriai autópályák mellett a hófedte hegycsúcsok tömkelegét. Az ember gyermekkora újra átélésével tapadt az ablakhoz és tátott szájjal próbálta feldolgozni a látottakat.
Utunk Saalfeldenbe vezetett, ahol a 4 csillagos Hotel Hindenburgban foglaltuk el szállásunk. A hotel a hagyományos stílus megőrzése mellett az újkor modernségét hirdeti. A kategóriához mérten természetesen megtalálható a wellness égisze alatt előforduló sauna részeleg, cardió terem is melyek részei az aktív kikapcsolódók vágyainak. Mindezek mellett ne feledkezzünk meg a hotel saját kis pincéjéről, illetve az épülethez újonnan csatolt kongresszusi központjáról sem.
Az esti programunk a Saalfelden mellett, az egyik hegy lábánál élő, a környéken igen közismert remete meglátogatása volt. Rajmund testvér, Európa utolsó remetelakjának lakója. Fellépése szerény és megfontolt, kedves öreg úr. Tavasztól-őszig életét a hegyen töltve, évi 15000-20000 panaszkodó lélek ügyes-bajos problémáját hallgatja meg a lélek pihenőhelyén. Miután kérdéseinkre készségesen válaszolt, pálinkával kínált minket indulásunk előtt. Nem volt nehéz este álomba szenderülni.
Második nap
A második reggelre a bőséges svédasztalos reggeli után egy laza átmozgató biciklizés lett beígérve Leogang irányába. A hotel előtt a kölcsönzött elektromos drótszamarak tömkelege várt minket, ahol mindenki megtalálta legkedvesebb útitársát a következő pár kilométerre. A kezdetben ijesztően nehézsúlyú szerkezetek meglepően könnyedén segítettek eljuttatni minket célállomásunkba, miközben a festői táj látványa szórakoztatta a reggeltől még talán szerényebb fordulatszámon pörgő agyunkat. A bemelegítés után, kicsit komolyabbra vettük a figurát és kétkerekű járműveinket, a hegyről való lejutást támogató modellekre cseréltük. A bérelt downhill biciklik mellé tetőtől talpig védelmet biztosító protektor szett és gyorstalpaló bringás tanfolyam is járt. A jól megérdemelt nagypályán való lejövetel előtt, szépen végig kellett járni a ranglétrát, viszont kijelenthetem a több lépcsős „ismerkedjünk a biciklivel” tanfolyam jó szolgálatot tett mikor élesben kellett már az ujjakat a fékekre helyezni. A téli síparadicsomban használatos felvonókkal két megálló közül lehet választani, ahol mindenki a saját szájízének megfelelő nehézségi fokú pályán teheti próbára tudását.
És akinek ez az adrenalinlöket esetleg nem haladta meg azt a szintet, ahol már be lehet vallani, ez a nap extrémebb volt az átlagnál, azt várta a Flying Fox XXL „felnőtt, huzalos csúszda”. A képlet egyszerű, le kell csúszni egy huzalon. Ugye nem is tűnik olyan bonyolultnak. Nézzük csak, mi is van a színfalak mögött. A huzal egyik vége a magaslati állomástól indul és egy völgy felett átvezetve egy alacsonyabban fekvő másik fennsíkon lévő ponton végződik. A csúszás egy speciális bebújós ruhára erősített hevederrel történik, a bukósisak és hozzá a szemüveg alapfelszerelés. Nincs fék. A csúszás közben elérhető sebesség elérheti a 130-140km/h –t. A megállás egy csillapított tempónál bekövetkező rugós tagnak való ütközéssel és az azáltali visszarántással van biztosítva. Hát mit ne mondjak, enyhe tériszonyomnak köszönhető gombócocskát próbáltam visszatuszkolni a torkomból, miközben a fele banda már a túloldalon henyélt. A többiek szolidan nevetgéltek és bíztattak, végül megtettem és nem bántam meg. Az 1600m-es hosszon történő szabadeséshez közeli élmény egy röpke pillanatként repült velem át a hegyvidéki levegőn. A túloldalon mellemet kidomborítva totyogtam el a legközelebb eső részhez, ahol le tudtam ülni. A csúszda a paramétereivel a világ egyik leggyorsabb és leghosszabb huzalcsúszdája.
A sok izgalom után igazán különleges helyen csillapíthattuk éhségünk. Utunk a családi kézben lévő Priestereggbe vezetett, ahol 1100m-es tengerszint feletti magasságon, 360°-os alpesi panorámát kínáló fennsíkon Renate Oberlader tulajdonos asszony várt minket. Készségesen körbevezetett az általuk vezetett üdülőtelepen, mely avatatlan szemek számára alpesi faházcsoportnak tűnhetett. A természetes falak mögött azonban a luxus legmagasabb foka honol, melyhez teljes szerviz járul a tökéletes kikapcsolódás biztosítása végett. Az autómentes településen nincsenek utcák, lámpa és villanyoszlopok sem, tökéletesen el lehet menekülni a mindennapok nyüzsgő forgatagától. A kis településhez tartozó étteremben láttak minket vendégül, ahol mindenki kedvére vállhatott az este legképzettebb séfjévé miközben hevesen pakolászta a biohúsokat először fel, majd le az asztal közepén elhelyezett és alulról fűtött vaskapalra, melyen a hús ízletessé sült. A Hutessen-nek itt hagyománya van, a hús mellé salátát, fokhagymát és kemencében sült burgonyát kínáltak. A szállodába való visszautazás után, feltételezésem szerint az álom édesen nyomott el mindenkit a tartalmas nap után.
Harmadik nap
A reggel pörgősen indult. A feszített tempójú terülj, terülj asztalkám reggeli után, mindenki igyekezve kapkodta a lábát a szálloda előtt álló busz felé. Cél: Lofer (Salzburger Saalachtal).
Az út során nem volt ritka az alvástól az ülésbe belepasszírozódott és amorffá torzult arcok felbukkanása.
Megérkezésünkkor igen nagy mozgolódás volt a felvonók környékén már, ugyanis a „kitzalp 24” túra hamarosan kezdetét vette. A rövid helyismertetés során, a csapat entrópiája a tetőfokra hágott és mindenki üdítőjével a kezében ott heveredett le, ahol éppen sikerült vagy jól esett neki. A szószóló itt is, mint minden korábbi és későbbi helyen végtelenül korrekt és készséges volt, minden kérdésünkre legjobb tudása szerint igyekezett válaszolni. A röpke frissítő után, beálltunk a gondola felvonók sorába és türelmesen vártuk, hogy sorra kerüljünk. A középállomáson kiszállva megtekintettük az ott elhelyezkedő vendéglátó egységet és persze nem utolsó sorban a szemet gyönyörködtető kilátást. Nem sok időnk volt ámuldozni, mert haladni kellett a napi menetrenddel. A következő állomásunk a Weißbach Naturpark volt, melynek kapuja a Seisenberg szurdok. A tájvédelmi körzetben rengeteg lehetőséget találunk a túrázásra, illetve ismereteink bővítésére a szintén fellelhető tanösvényeken. A salzburgi–tiroli–bajor hármas határ közelében fekvő park szó szerint igazi csemegeként szolgál az ide látogató túrázóknak. A park ismertetése után egy hegyi patakocska által sziklába vájt és arra kiépített túraútvonalon haladtunk végig. A parkban a nehéz terepen történő közlekedést mindvégig gondosan korláttal kiépített fapallós, kimondottan túrázóknak kiépített gyalogút segítette. A gyalogút során nemegyszer a víz által több méteres sziklák alján vezető ösvényen haladtunk és csodáltuk az egyik éltető elemünk lassú de lényegre törő munkáját. Az út közepén járva a sziklák között kék bukósisakos csoport tűnt fel. A vízben „lubickolva” ugráló, csúszkáló csoport a canyoningnak hódolva próbálta a természet által végtelenül változatosan létrehozott „utakat” uralni. Röpke pillantás a vagány csoportra és meneteltünk tova. Az utunk végeztével felmentőként a busz várt a túra felgyorsításának kulcseszközeként minket.
Két hosszabb és a nyitott pillanatok közti tartalmasabb pislantás és máris egy fennsíkon találtuk magunkat. Mindenki kissé kérdőn nézte a programot, hiszen a beígért „az ebéd saját kézzel történő elkészítése” következett. A hegytetőn lévő tehenekkel sűrűn körbevett kis faházacskában egy idős hölgy és egy két segédje várt minket. Odaérkezésünkkor kezünkbe azonnal egy kis üvegecskét nyomtak, melyben tej volt. Utasítás kiadva: rázzuk. Először kérdőn néztünk egymásra, melyet lassan a mosolygás váltott fel. Mindenki egy szempillantás alatt kisgyermekké változva a kérésnek megfelelően rázogatta a saját kis üvegecskéjét és hatalmas csodálattal vizslatta a közben benne végbemenő folyamatokat. Vajat gyártottunk. Az elkészült mindeddig külön üvegcsében legyártott vajra az összeöntés folyamata várt. Ezt természetesen a házigazda hölgy, nagy hozzáértéssel és kommentárral elvégezte, így nem volt más hátra, mintsem megegyük két kezünk munkáját. No de kevés lett volna az a vaj magában, így az alpesi réten ácsingózó asztalra a ház egyéb helyi gyártású falatkái kerültek. Szerepelt a palettán, sonka, sajt, szalámik, s hozzá természetesen a gyártott vajunk, melyet zöldségekkel kiegészítve fogyasztottunk a hozzámarkolt kenyérrel egyetemben. Az igazán különleges ebéd után ki ki eldönthette, megelégszik a táj által nyújtott szépséggel vagy elvegyül a tehenek között és talán átéli az igencsak higgadt jószágok lelkivilágának egy aprócska darabját. És persze volt aki fittyet hányva a 30°C-ra szimplán csak elbattyogott a ház mellé és hógolyógyúrással töltötte az idejét.
A napirenden a Saalachon történő vadvízi evezés következett. Rövidke busz utunkat követően, a vállalkozó szelleműek lelkesen váltották öltözetüket fürdőruhára és próbálták magukra varázsolni a hidegvíz barátságosabbá tételét segítő neoprén ruhát. Miután a csapat átvedlése sikeresen befejeződött, mikrobusszal lettünk tovaszállítva az indulás helyszínére. Az induló állomáson több társaság állomásozott csataszerelésben. Minden társaság, mint ahogy a miénk is kapott egy vezetőt, aki egyben az oktató szerepét is betöltötte az indulás előtti zöldfülüeket kiképző röpke 10 perces tanfolyamon. Az alap kormányozási technikák elsajátítása után a veszélyhelyzetek leszimulálása következett a tűző napon felforrósodott kavicsos betonon. Ezt követően a bukósisak alatt bőszen mosolygó csapatunk leszállította a csónakot a Saalachhoz, melyben az akciót megelőzően vízben történő viselkedési, ötmondatos gyakorlattal egybekötött kurzuson estünk át. Jöhetett a vadvízi evezés. 10 személlyel viszonylag stabilnak mondható csónakunkat nem sikerült még a vezetőnek sem felborítania a poénhegyek közepette sem. A közel 1 óra 20 perces túra során rengeteg élménnyel gazdagodtunk és barátkoztunk a hegyi patakban evezés, úszás és egyáltalán életben maradás lehetséges módjaival. A túra közepén egy rövidke canyoning ízelítő keretében egy sziklás részről történő ugrással mindenki belevethette magát egy vízmosás által kimélyített medencébe, melyet pár lépcsőnyi csúszdázás követett. A biztonságosabb szakaszokon vezetőnk a gumicsónak orrában történő rodeóztatással tette színesebbé a túrát. Az evezést követően mindenki elégedett hámozta le magáról az addícionális réteget és ült be a vacsorához vezető útra a buszba.
Vacsoránk házigazdája a Hans Heider és családja volt, kik a Lutzgut gazdaságot vezetik 2000 óta. A család tagja a Bio Ausztria és az „Európai hagyományos gyógyászat”-i csoportnak (Traditionelle Europäische Heilkunde – TEH). A kultúra ápolásával számos őshonos gyógynövény termesztése folyik a biokert „kerítései” között. Így a hagyományos tejipar mellett számos gyógyászatban használatos krém és egyéb állagú termék szerepel a palettán. Nem elhanyagolható a háznál működtetett családi „étterem”, melynek keretében maga a házigazda vendégel meg bennünket. Egy ilyen vacsora keretében volt alkalmam meginni életem első gyógynövény tartalmú sörét, és elfogyasztani a gyógynövényekből készült, általam csak flashlevesnek keresztelt leveskét. A főfogás tradicionális Osztrák elemekből épült fel. Míg a vacsorához járó házi magas alkoholtartalmú pálinka szintén gyógynövényeket tartalmazott. A vacsorának köszönhetően egészségesebben tértünk nyugovóra.
Negyedik nap
Túránk utolsó napján a Kaprunban található Tauern Spa-ban kényeztethettük magunkat. A Hotel és a Spa részleg megtekintése után szabadon bejárhattuk a teljes fürdőt. A legmagasabb elvárásoknak is megfelelő komplexumban a hotel vendégei külön fürdő résszel rendelkeznek, és mindenképpen említést kell tennem az igen kulturált és felszerelt konferenciaközpontról. Külön kiemelném az Osztrák szaunázási szokásokat maximálisan kiszolgáló részleget, ahol mindenki megtalálja a méregtelenítés hozzá leginkább idomuló szaunáját. A fürdő szinte teljes területéről csodálatos kilátás nyílik a hófedte hegycsúcsokra, melyeket akár a szaunák egyikéből akár valamelyik medencéből is csodálhatunk. A fürdőben megejtett ebéd után hazafelé utunk nem volt rövidebb az idevezetőnél, de a jó társaságban gyorsan szalad az idő. Épségben hazaértünk.
