2013. március 11., hétfő

trēdecim



Érdekes dolog az, amikor az ember egy új dolgot próbál fotózni, majd utána leszűrni a lényeget belőle. Megremeg a keze. Nehéz rangsorolni.

Nemrég megmásztuk Gyömbért, ahová a többiektől eltérő módon én nem a termoszt és egyéb túlélő eszközöket cipeltem fel a hátamon, hanem természetesen a fotós felszerelésem. 

Maga a produkció, amolyan egynapos odamész és hazajössz dolog volt. A kis Suzuki Alto hólánc nélkül átvágott velünk a GPS által diktált torz útiránnyal felépített „rövidebb” útvonalon. 8 óra után pár perccel higgadtan nyugtáztuk, szerencsére a hegymenet alatt a hóban és a jégben nem kellett megállnunk, különben ott ragadtunk volna. A rövidesen összegyűlt kis csapat megkapta az instrukciókat és kezdetét vette a móka.

A kezdő túrának hirdetett kiruccanás, az egyszerűnek tűnő kis sétálgatásból igen gyorsan kőkemény hegymenetbe váltott. A szürke hétköznapok tornázgatásai nem igazán köszöntek vissza, és éreztem nem a legjobb a performance. A legrövidebb távokon eléheztem pillanatok alatt. Amíg a hótalpra szegezve tekintettel haladtam felfelé. Persze a lavinaveszélyes terepen sietni kell, hogyne kéne. Felfelé pihenőház, természetesen majd csak lefelé állunk meg. Semmi gond, majd a csoki segít. A jéggé fagyott muníció percekre adott plusz energiát, majd savanykás arccal nyugtáztam a hacuka mögött újra, ezt erőltetni kell. 

Kimondottan nagy öröm volt felérni. Mindenkinek, nem csak nekem. Volt, aki gyorsabb volt, volt, aki lassabb, de a lényeg, a teljesített túra, a csúcs meghódítása. Sürgetett fotózás, indulás lefelé. 

Az ezúttal útba ejtett pihenőház, barátságos kis menedék volt. Meglepő, hogy a külvilágtól elvágott kis házikóba a sherpa lelkű emberek mi mindent felhordanak. 

A lefelé haladás és a hazaút említésre sem méltóan zökkenőmentes volt. Itthon azért mosolyogva nyugtáztuk az 1000m-es emelkedés mellett letudott 9,5km-eres túrát. Legközelebb is megyünk és mindenkinek ajánljuk!