novem

Elhatároztam lecserélem ős gyermekkori bringám, mely bár egyben van, be kell valljam nem igazán városi bicikli. Sosem voltam goromba bringás banda tagja, de szó, ami szó, sokat tekeregtem kétkerekűvel. Újdonsült megálmodott biciklim, országúti köntösben öltött formát, melyhez alapul a hosszú keresgélés után egy Bianchi Caurus szolgált. Szegény ütött kopott volt, itt-ott rozsdás is, a gumikról ne is beszéljünk, de hát, ahogy az eladó mondta, a váz eladja a biciklit.

Igazából nincs bajom a rózsaszínnel, sőt meglepően sok lány mosolygott rám, míg kerültem az átalakítás megkezdése előtt vele a városban, de hát azért mégis… Talán nem a pink szín áll legközelebb a lelkemhez. A döntés a mostanában, amúgy is sokat szapult egyik legegyszerűbb színre esett: fehér. Stucni/villa – piros. Elkezdődött a művelet. Miután a bicikli molekuláiban hevert, jött a homokszórás, majd a szinterezés. S bár az alkatrészek rendben voltak, úgy gondoltam, ha már nekiálltam, akkor legyen rendes ez a bicikli. Kezdetét vette az alkatrész keresgélés. Szó szerint a sors úgy hozta, hogy megismerkedtem egy Mátyási Zoli nevű fiatal sráccal, aki segített a komponensek egy részének beszerzésében/egyedivé tételében, majd az összeszerelésben.

Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy országunkban az egyedi színű alkatrészek (lehetőleg nem a legjátszósabb kivitelben) választéka közelít a nullához. Így aki csökönyösen ragaszkodik a tervezett konstrukcióhoz, kösse fel a gatyát. Lesz itt a RAL-kód alapú festékkeresésen át, a küllő szinterezésig minden. Mire a bicaj összeállt, igen sok ismerőstől kaptam tanácsot, melyek nagyon hasznosak voltak.

És a végeredmény? Gurul, sőt! Meg is lehet vele állni. Az pedig, hogy kinek mit ér meg a kis fejecskéjében összeálmodott költemény, melyre akár úgy kell vigyázni, mint a hímes tojásra, ezt mindenkinek magának kell eldönteni. 

octō

Amolyan kedvcsinálónak, ha már amúgy is a nyár küszöbén állunk lassan.

Tavaly egy fotós barátomnak köszönhetően eljutottam a Balaton Regatta sorozat három állomására. Hazudnék, ha első körben odafelé menet azt mondanám nem fordult meg a fejemben, hogy egy sznob, magát a tömegtől mesterségesen klikkesítő társaság zártkörű kis produkcióját kell fotóznom, adott esetben szinte kívülállóként. Legnagyobb meglepetésemre csalódás ért és megtanultam, hogy az előítélet melyet magamban felállítottam közel sem helytálló. A társaság végtelenül barátságos, majdnem hogy inkább családias volt, mindezek mellett pedig mindenek felett nyitott. A történet nem is a versenyről, mintsem inkább a hétvégi közös vitorlázásról szólt. S bár persze voltak, akik komolyabban vették a dolgot, bőven lehetett látni olyan versenyzőket is, akik a család és a baráti társaság kedvéért szinte délutáni napozássá konvertálták a nem kis mezőnyben való részvételüket. Nyilván ehhez adott esetben hozzájárult a nem túl kedvező széljárás is. A következő pár kép is inkább a hangulat mintsem a kiélezett verseny jegyeiben lettek kiválogatva. Ettől függetlenül persze ne felejtsük el, ez egy vitorlás verseny :) .

septem

Sokan nem értik miért. Mit látunk mi bennük, hogy évről évre visszamegyünk már-már akár fotózás nélkül is. Rájuk pislantunk, megvannak, nyílnak, örülünk. Van, aki látni szeretné őket és lehet, megérti a varázsát a dolognak.

Számomra ők a tavasz kis hírnökei, a leány és fekete kökörcsinek.

sex

Avagy „Nóri és a Sháci”

A karácsonyi ünnep aktív része volt a tűző napsütésben beütemezett erőltetett hegyi menetet mellőző kellemes téli mecseki kirándulás. Az ünnepi teli hasas mozgáshiány leküzdését megcélzó túrácska a hóhatárt átlépve folyt, szokásos jókedv közepette. A kitűzött cél tévesztését akaratlanul is segítendő lépés volt a Rotary körsétányra való rátérés, mely segítségével a TV toronytól indulva rögtön a Tubesnél kötöttünk ki, halkan megjegyzem, az én javaslatomra…

Szabadon választott nővéreimmel a téma mindig testközeli és mélyen szántó (akár a "Sajnálom és remélem" sms-ek). Időről időre megosztásra kerülnek az élet nagy dolgai, s ezek mellett nagyokat virulunk a másik bénaságain. Nem egymáson nevetünk, egymással nevetünk. És ezek mellett újra meg újra belátjuk, más köntösben, de ugyanazt az utat tapossuk, ugyanarra vágyunk, ugyanarról álmodunk. Ha kell, szüntelen, mosolyogva támasztjuk a másik alá a mankót, nehogy bárki is nyakát törje az élet nagy és csúszós forgatagában.

A keserű szájízt édesre mosolyogva sétáltunk a hóban, mintha csak mese lett volna.

quīnque

A nagylányok társaságában Kitti megkezdte a sort a babavállalással, ezzel pedig lehetőség adódott kismama fotózásra is. Számomra ez kihívást jelentett, hiszen mégiscsak egy intim dologról van szó, továbbá eddig még nem volt szerencsém, ilyen területen kipróbálni magam.

A fotózást amolyan móka kategóriába sorolhatom, az oldott hangulat fokozásához Nóri és Mariann is hozzájárult. A kezdeti ötletelés, amolyan brain storming szerű volt, miközben gyorstalpalót kaptam a kishölgy dolgairól, a rúgások helyett létrejövő valós pocakdeformációkról, a köldök kint és bent létének állapotáról és még sorolni lehetne mi mindenről. Mit mondhatnék, hasznos volt :). Ezek után nekiláttunk a viccesebb résznek, melynek eredményét próbáltam az itt látható képekben összefoglalni. A társaságban szinte mindenkinek magától értetődő volt a focis múlt képekbe öntésének kihagyhatatlansága is.

Köszönöm Kitti a lehetőséget, kívánok egészséget és boldogságot a kis Hölgynek és természetesen nektek is!

quattuor

Következő bejegyzésem a 2011-es Márton napi kis borozásunkról írom.

A Pécsről induló Villányba tartó vonat, a MÁV napjainkban produkált szintjéhez képest kifejezetten kulturált. Tiszta kocsikkal közlekedik, cigifüsttől mentes, a menetidőről ne beszéljünk talán. A kalauzok kifejezetten illedelmesek, Villányba érkezésünkkor mindenkit lesegítettek a mi vagonunk egyik ajtajánál (fiúkat is) és kellemes időtöltést kívántak.

Márton napon a pincék nagy része menüvel várja a vendégeket, melyre időben kell asztalt foglalni. Persze nincs gond, ha nincs foglalás, de nem szabad meglepődni, ha egyszer csak kiraknak minket, mivel „elfogy” a hely. Ilyenkor jön a következő pince, a következő bor. Fontos: a foglalást az utolsó két hétben meg se próbáljuk.

A villányi új rosék finomak. A komolyabb borokhoz még kisfiú szám van. Néha elgondolkozom azon is, mikor egy testesebb vörösbort kóstol valaki és kijelenti ez finom, létezik e ember aki nem divatból mondja ezt, vagy azért mert nem egy stílushoz akar tartozni, a felhasználók egy csoportjához, kik mesterségesen létrehozott belső körbe képzelik magukat ezzel. Vajon tud e ez tényleg ízleni? Vagy az „ízlik” egy közelítés az adott ízvilág elfogadására való hajlandósággal. Még egyszer leírom, biztosan még nem nőttem fel ehhez. Minden tiszteletem azoké, akik érzik a „titkot”, remélem én is megérzem majd.

Az egyik pincészet borásza (aki egyébként borbíró is) a sok tőketerhelésre vonatkozó oktató anyag után megjegyezte: Magyarországon a Villányi borvidék nemzetközi szinten is kimagaslik. Véleménye szerint lehet kóstolni Szekszárdon, Egerben, stb., de meg sem közelítik ezt a minőséget. Én, mint laikus, megjegyeztem ezeket a gondolatokat és remélem lesz alkalmam a hozzá nem értésemmel próbára tenni a különböző vidékeket.

trēs

A hosszúhétvége alkalmából sikeresen hazataláltam Pécsre. Szeretek itthon lenni. Szeretem ezt a vidéket, a pécsi barátaimat. Sok helyre lehet menni Magyarországon, bárki mondhat bármit, egy pécsinek véleményem szerint Pécs mindig a szíve csücske marad. Ez a kötődés standard.

Egy ugrás után a következő gondolat: barátság, melyről ódákat lehetne még írni. Erről már igen sok minden egyedülálló dolog fogalmazódott meg minden egyes ember fejében. Jobb esetben mindenkit körülvesz egy szűk kör, akik foglalkoznak az emberrel, odafigyelnek rá és alkalomadtán felsegítik, egy kisebb nagyobb csetlés botlás után, ha szükséges, támaszt nyújtanak cudar időkben. Nem rég olvastam egy mail részletében, hogy a barátok a család után az ember szabadon választott családja. Nekem talán ez a megközelítés tetszik leginkább, s talán ennél jobban nem is bonyolódnék most ebbe bele.

Nem akarom túlságosan szaporítani a szót, beszéljenek inkább a képek a vidékről, a barátokról. Ezek a fotók egy kis orfűi kiruccanás/horgászás pillanatait, hangulatát igyekeznek visszaadni képekben. S bár hallal nem találkoztunk, talán elmondhatom, a hangulat miatt már megérte lemennünk.

Hozzátenném, hogy nem ékeskednék más tollával. Az utolsó kollázson szereplő képeket Ádi készítette. Jók lettek Ádi ;) !