quattuordecim

Nagyon sok időbe telt, mire a képek elkészülte után végre meg tudom osztani őket blogomon. Londonnal kapcsolatban nagyon sok gondolat kavarog a fejemben azóta, mióta megfordultunk ott. Hozzá kell tennem, hogy hosszú idő óta ez volt az első kirándulás, melyen kifejezetten a fotózás volt középpontban. A fotózás pedig valahol összeköthető a figyelemmel. Olyan figyelem ez, mikor a dolgok mögé próbálsz látni, keresel, keresed a valódi arcot. London mutatott egy arcot nekünk, számomra kedveset. Nem áztatott el minket, nem éreztem komornak, sőt! Sokszínűsége és lakóinak közvetlensége pontosan a másik oldalra billentette a mérleget. Ebből szeretnék megosztani egy szeletet, egy-két pillanatot, melyet mi kaptunk, és amit nehéz lenne megfogalmazni. 

   

 

trēdecim

Érdekes dolog az, amikor az ember egy új dolgot próbál fotózni, majd utána leszűrni a lényeget belőle. Megremeg a keze. Nehéz rangsorolni.

Nemrég megmásztuk Gyömbért, ahová a többiektől eltérő módon én nem a termoszt és egyéb túlélő eszközöket cipeltem fel a hátamon, hanem természetesen a fotós felszerelésem. 

Maga a produkció, amolyan egynapos odamész és hazajössz dolog volt. A kis Suzuki Alto hólánc nélkül átvágott velünk a GPS által diktált torz útiránnyal felépített „rövidebb” útvonalon. 8 óra után pár perccel higgadtan nyugtáztuk, szerencsére a hegymenet alatt a hóban és a jégben nem kellett megállnunk, különben ott ragadtunk volna. A rövidesen összegyűlt kis csapat megkapta az instrukciókat és kezdetét vette a móka.

A kezdő túrának hirdetett kiruccanás, az egyszerűnek tűnő kis sétálgatásból igen gyorsan kőkemény hegymenetbe váltott. A szürke hétköznapok tornázgatásai nem igazán köszöntek vissza, és éreztem nem a legjobb a performance. A legrövidebb távokon eléheztem pillanatok alatt. Amíg a hótalpra szegezve tekintettel haladtam felfelé. Persze a lavinaveszélyes terepen sietni kell, hogyne kéne. Felfelé pihenőház, természetesen majd csak lefelé állunk meg. Semmi gond, majd a csoki segít. A jéggé fagyott muníció percekre adott plusz energiát, majd savanykás arccal nyugtáztam a hacuka mögött újra, ezt erőltetni kell. 

Kimondottan nagy öröm volt felérni. Mindenkinek, nem csak nekem. Volt, aki gyorsabb volt, volt, aki lassabb, de a lényeg, a teljesített túra, a csúcs meghódítása. Sürgetett fotózás, indulás lefelé. 

Az ezúttal útba ejtett pihenőház, barátságos kis menedék volt. Meglepő, hogy a külvilágtól elvágott kis házikóba a sherpa lelkű emberek mi mindent felhordanak. 

A lefelé haladás és a hazaút említésre sem méltóan zökkenőmentes volt. Itthon azért mosolyogva nyugtáztuk az 1000m-es emelkedés mellett letudott 9,5km-eres túrát. Legközelebb is megyünk és mindenkinek ajánljuk!

 

 

 

duodēcim

Nem tűntem el. A hosszú téli szünet után újra kezembe vettem a gépet. Egy februári Dubrovniki kirándulásról osztanék meg most pár képet. Szokás szerint egy két benyomást próbálnék mutatni a helyről, illetve pár gondolatot hozzáfűznék a képekhez.

Ne gondoljuk azt, hogy a Dubrovniki karnevál bármilyen szinten is köszönő viszonyban lehet egy Velencei karnevállal vagy akár egy Mohácsi Busójárással. Megvolt ennek az egésznek biztosan a hangulata anno, de sajnos nem lehet kijelenteni, hogy a háború óta újrakezdett karneválsorozat ezen állomása a második hétvégéjén tömegeket vonzott volna.

Ne gondoljuk, hogy az érettnek és puhának kinéző narancsszerű gyümölcs édes lesz. Pláne ne gondoljuk, hogy biztosan narancs :) .

A mindenhol látható jó erőben lévő macskák, nem a mindenhol jelenlevő jó erőben lévő galambokból élnek (elsősorban). A város kikötője és a halászok bőséges eledellel látják el a kis ragadozókat.

Ne gondoljuk, hogy a piacon 10 óra magasságában lévő nénik ott lesznek később (akár egy óra múlva) is a kandírozott narancsokkal és egyéb nyalánkságokkal.

Dubrovnik tényleg az Adria gyöngyszeme!

/az utolsó előtti kép a rohanás miatt kicsit bemozdult, de nekem nagyon tetszik, így maradt/

 

  

ūndecim

A populációt tekintve masszívan azok felére billen a képzeletbeli mérleg, akik értetlenül állnak a downhill és egyéb extrém sportot űzök hobbijai előtt. Csóválják fejüket, mikor kiderül a drótszamár, mely emberi izomerő izzadságos munkájával gördül - értve ezt akár pár méterre is adott esetben -, többszörösébe kerül a tulaj személygépjárművének. Lesajnáló vigyorral mondják: - Jól van öcsi, hülye vagy! – mikor az adrenalin löket mellé jó pár kék zöld folt, esetleg csonttörés párosul.

Az urbanizálódás hajnalán sokszor megvetően néznek az emberre, aki mondjuk az erdőben érzi jól magát. A mai korszakban sokszor kitaszított, igazukért kitartóan küzdő magányos harcosok ők, kikről kevesen hiszik el, hogy a természet és annak pl. védelme, közelebb áll szívükhöz, mint sok mostanában népszerű és káros addikciótól szenvedő embernek.

Amennyiben valaki gondolkodás nélkül is ítélkezik, az legalább próbálja ki.