Érdekes dolog az, amikor az ember egy új dolgot próbál
fotózni, majd utána leszűrni a lényeget belőle. Megremeg a keze. Nehéz
rangsorolni.
Nemrég megmásztuk Gyömbért, ahová a többiektől eltérő módon
én nem a termoszt és egyéb túlélő eszközöket cipeltem fel a hátamon, hanem
természetesen a fotós felszerelésem.
Maga a produkció, amolyan egynapos odamész és hazajössz
dolog volt. A kis Suzuki Alto hólánc nélkül átvágott velünk a GPS által diktált
torz útiránnyal felépített „rövidebb” útvonalon. 8 óra után pár perccel
higgadtan nyugtáztuk, szerencsére a hegymenet alatt a hóban és a jégben nem
kellett megállnunk, különben ott ragadtunk volna. A rövidesen összegyűlt kis
csapat megkapta az instrukciókat és kezdetét vette a móka.
A kezdő túrának hirdetett kiruccanás, az egyszerűnek tűnő kis
sétálgatásból igen gyorsan kőkemény hegymenetbe váltott. A szürke hétköznapok
tornázgatásai nem igazán köszöntek vissza, és éreztem nem a legjobb a performance.
A legrövidebb távokon eléheztem pillanatok alatt. Amíg a hótalpra szegezve
tekintettel haladtam felfelé. Persze a lavinaveszélyes terepen sietni kell,
hogyne kéne. Felfelé pihenőház, természetesen majd csak lefelé állunk meg.
Semmi gond, majd a csoki segít. A jéggé fagyott muníció percekre adott plusz
energiát, majd savanykás arccal nyugtáztam a hacuka mögött újra, ezt erőltetni
kell.
Kimondottan nagy öröm volt felérni. Mindenkinek, nem csak
nekem. Volt, aki gyorsabb volt, volt, aki lassabb, de a lényeg, a teljesített
túra, a csúcs meghódítása. Sürgetett fotózás, indulás lefelé.
Az ezúttal útba ejtett pihenőház, barátságos kis menedék
volt. Meglepő, hogy a külvilágtól elvágott kis házikóba a sherpa lelkű emberek
mi mindent felhordanak.
A lefelé haladás és a hazaút említésre sem méltóan
zökkenőmentes volt. Itthon azért mosolyogva nyugtáztuk az 1000m-es emelkedés
mellett letudott 9,5km-eres túrát. Legközelebb is megyünk és mindenkinek
ajánljuk!
